Kövess minket Facebookon.
Tóth Éva
Szeretjük szorítani egymás kezét. Nemcsak addig, amíg kifehérednek az ujjaink, hanem addig, amíg el nem törjük a másik kézcsontjait. Nem azért tesszük ezt, mert fájdalmat akarunk okozni, hanem inkább azért, mert így próbálunk meg szeretni.
olvass tovább
Tóth Éva
Nem vagyok kibékülve a mai világ sztereotípiáival. Sőt, a női feminista téma sem tetszik, mert teljesen eltolódnak a lélek szerepek az emberek között. Nőként fel akarunk zárkózni egy patriarchális világhoz, és közben a saját női szerepünkről feledkezünk meg. És a férfiak?
olvass tovább
Tóth Éva
A szeretetet pici korunktól szívjuk magunkba a külvilágból. Kicsiként még tisztán és romlatlanul fordulunk a világ felé. Aztán ahogy öregszünk, és fejlődünk szociálisan, úgy változik a szeretet fogalma számunkra.
olvass tovább
Tóth Éva
A szeretet képességét adottságnak tekintjük. Magától értetődőnek, hiszen eredendően ezt szívtuk magunkba az anyatejjel. A valóság azonban nem csupán fekete és fehér árnyalatokból áll, a szeretetet bizony nagyon kemény gyakorolni.
olvass tovább
Tóth Éva
A bizalom egy törékeny hártya az emberek kezében. Állandóan rejtegetjük mindenki elől a belső énünket, mindenki csak a felszínt kapja meg. A bizalomért vérrel kell fizetnünk, míg beérünk a másik körébe.
olvass tovább
Tóth Éva
Ha azt javasolnám, hogy nevezzünk meg három embert az életünkből, akiknek sosem leszünk megfelelőek, gondolkodás nélkül tudnánk sorolni a neveket. Aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy nem tud példával szolgálni, ő biztosan olyan szintről nézi az embereket, hogy belelát a másik lelkébe és megérti az indokot, vagy pedig nem foglalkozik vele (ám belül mégis bosszankodik miatta).
olvass tovább
Tóth Éva
A legáltalánosabb problémánk a kapcsolatainkban, hogy azt gondoljuk, hogy valaki nem szeret minket eléggé. Képesek vagyunk magunkat teljesen elzárni a külvilágtól abban a hitben, hogy konfliktusunk oldalán a másik ember felelős a boldogtalanságunkért.
olvass tovább
Tóth Éva
Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy minden összefogott ellenünk. Emberek fordulnak el tőlünk, látszólag nem tettünk semmit a konfliktus érdekében, mégis kisétálnak az életünkből.
olvass tovább
Tóth Éva
Életünk válságai már egész fiatalon elérnek minket. Kamaszként minden probléma pont ugyanolyan jelentőségű, mint egy atomtámadás drámája, és ahogy öregszünk, úgy emelkednek a tétek.
olvass tovább
Tóth Éva
Hibáktól mentesen, szeplőtelenül tekintünk a világba. Meggyőződéssel élünk abban a hitben, hogy nem ártunk senkinek és jóságunk felkent tudatosságával tekintünk másokra. Azokra is, akik lecsúsztak, függőségbe ereszkedtek, a fekete bárányokra, azokra, akik mellett elmegyünk minden pillantás nélkül az utcán. Legyen szó az idős emberről, vagy egy hajléktalanról, egyszerűen tőlünk idegen, jelentéktelenné szürkült elemek a mi pörgős, 21. századi „csak élj a mának” attitűdnek.
olvass tovább
Tóth Éva
A kommunikáció igazi klasszikusa. Hogyan tudjuk úgy keverni a lapjainkat, hogy ne adjuk ki magukat? Egy bizonyos pontnál elkezdünk hazudni magunkról. Természetesen vannak kategóriái, amit jobban elfogadnak az emberek, mint mondjuk a kegyes hazugságokat, ahol a másik lelkivilágát megkímélve kicsit ferdítünk az igazságon. Jaj a nagyi, szegény idegei, meg ne tudja ezt és ezt… óh, hát amiről nem tud az nem fáj neki… de valóban, ez ilyenkor nem számít?
olvass tovább
Tóth Éva
Mindannyiukkal megesett már, hogy megyünk végig életünk útján, dolgozunk, találkozunk barátainkkal, eleget teszünk a mindennapi rutinnak, még hobbi szinten is tudunk mit kezdeni magunkkal, és mégis egyik álmos reggel ott ülünk az ágy szélén és érezzük, valami nem kerek, hiányos az életünk.
olvass tovább
Tóth Éva
Szia Férfi! Gyere, kérlek, ülj le mellém. Kérj ki valamit inni, mert ez érdekes beszélgetés lesz. Nézd, tudom, hogy nagyon sok mindent kell elviselned miattam, a Nő miatt. Sok türelem szükséges hozzám, mire elkészülök egy eseményre, és kések egy picit.
olvass tovább
Tóth Éva
Ebben az idő-pénz horizontú világban a legnagyobb kincs, amit adhatunk egymásnak, az az osztatlan őszinte figyelem. Nap, mint nap folytatunk egymással sablonos beszélgetéseket, pár szót váltunk, és a nagy rohanásban már a személyes találkozás varázsa is megkopni látszik.
olvass tovább
Tóth Éva
Mi emberek láthatatlan fonallal vagyunk összekötve. Ha akarnánk, se tudnánk függetleníteni magunkat egymástól. Amíg hallunk, látunk és beszélünk, áradni fog kintről a világ zaja.
olvass tovább
Tóth Éva
Mai fekete-fehér világunkban az olyan tulajdonságok, mint az optimizmus és a naivitás nem hízelgő jelzők ránk nézve. Ha optimisták vagyunk, akkor építünk egy álomvilágot magunk köré, és hisszük, hogy „ez a világ minden világok legjobbika”.
olvass tovább
Tóth Éva
Sosem értjük meg igazán, hogy mit jelent a „vágyak elengedése”-tézis, amíg nem merülünk bele az élet sűrűjébe. Hiszen eleinte minden állandónak hat, itt vannak a barátaink, családtagjaink, itt vagyunk egy fix közegben, ahol nem árthat senki nekünk, mert sosem vagyunk egyedül. De a változást senki sem kalkulálja bele.
olvass tovább
Tóth Éva
Dühödten vágom a poharat az asztal pereméhez. Nem sikerül minden úgy, ahogy vágyom. Most nem jó itt felejteni, ülni az asztal fölött, hallani a felesleges fecsegést, miközben szépen lassan kiürül az elmém.
olvass tovább
Tóth Éva
Mindannyian ismerünk olyan kiszámíthatatlan embereket, akik közelében megborzongva húzzuk össze a kabátot a legnagyobb hőségben is. A rejtett agresszorok sokáig képesek megtéveszteni és áltatni bennünket. Azt hisszük milyen elbűvölő modorú emberrel futunk össze, és észre sem vesszük az elején, mennyire nyíltan előkészített csapdába sétálunk bele önként. Aztán csapódik mögöttünk a ketrecajtó és nincs menekvés. Kezdődik a műsor.
olvass tovább
Tóth Éva
Női létünk alappillére, hogy egyszerre több program is fut az agyunkban… egyszerre több dologra oda tudunk figyelni, ennél fogva sosem áll le a gépezet a fejünkben. Nehéz csak úgy lazulni, és kikapcsolni, ezért is ülünk ott mindenféle meditációs tréningen, vágyva rá, hogy egyszer talán megtapasztaljuk az áhított csendet.
olvass tovább
